4. fejezet – Ha volt is…

Louis 4 napon át, aludt. Lestat azt mesélte ő talált rá az erdőben és mikor be akarta vinni a várba félre löktem és magam cipeltem be majd láncoltam ki. Azt mondta a szemem furcsán csillogott. Nem hittem a szavának, de lehet, hogy igazat kellett volna adnom neki. Más részről ezek a dolgok nem történhettek meg, mert én ilyenekre nem emlékszem. Sőt!

  A negyedik napon mikor Loui felébredt kicsit komás állapotban voltam. Kezdtem érezni valamit Lestat iránt valami megnevezhetetlen vágyat. Nem tudtam, mit mondhatnék rá, de nem mertem lépni, ám a vágy napról napra erősebb lett. Egyik nap vagyis Loui ébredésének napján odalépett hozzám és feltette a nagy kérdést:

- Mikor ihattok újra a véredből, és egyáltalán mikor kapom meg a jutalmam? – szemébe huncut csillogás volt

Felé fordultam és kék szemébe néztem és így szóltam:

-         Ha volt is bűn mit elkövettem, már régen leróttam az árát. Nem kell több férfi, aki átver, nem kell több gyötrelme, sóhaj, ábránd. – Loui mellé léptem és ráraktam Loui izzó homlokára egy vizes ruhát. Majd teljesen megmagyarázhatatlan okokból nem is tudom mitől vezérelve, beleharaptam csuklómba és Loui szájához, raktam kezem. A vámpír egyből szívni kezdte vérem, mikor megérezte zamatát. 2 percig engedtem, hogy véremet ízlelje, aztán ellöktem magamtól és a földre estem. Lestat felemelt és eltűrte hajam szememből most már biztos, hogy akar valamit. Loui ragyogott az élettől és sokkal erősebbnek tűnt, mint valaha. Ijesztő is volt, mert amiket elmesélt az alapján nem gondoltam, hogy így szereti a vér ízét. Gyengének éreztem magam, mivel egy vámpír is ivott a véremből és rég nem ízleltem a vér édes ízét. Megfogtam Lestat vállát, és megkértem vigyen a koporsómhoz. Aznap már Loui is ott aludt mellettünk. Olyanok lettünk, mint egy közös albérletben lakó társaság. Annyi különbséggel, hogy Lestat a véremre is pályázott meg rám is, míg Loui meg akart menteni engem a gonosztól.

  Másnap éjszaka együtt indultunk portyára. Ahogy sétáltunk a kis falu utcáin egyre csak éheztem a vérre. Éhségem megmagyarázhatatlan volt más részről, pedig érthető. Loui mellettem lépdelt és lopva nézett csak rám mikor úgy vélte én nem figyelek. Lestat bal oldalamon szemlélte a számára még újnak számító világot. Jó magam csak a lüktető ereket láttam a mellettünk elhaladó nők, illetve férfiak nyakán. Lestat észre vette figyelmem és annyit súgott fülembe: Jó étvágyat! Loui – ra néztem, aki kicsit rosszallva pillantott Lestat – ra végül bólintottam magamnak és elindultam egy férfi után. Az éjszakai vadászatunk gyorsan telt el és ismét a várban voltunk. Loui nem akart leülni hozzánk inkább úgy döntött elindul, és körül nézz a várban. Kettesben maradtam hát a vámpírral.

-         Lestat… kéred a jutalmad? – kérdeztem negédes mosollyal fogalmam nincs mi ütött belém csak úgy kicsúszott a számon, de egyből homlokomra csaptam. A következő másodpercben már Lestat karjában feküdtem. A vámpír szépsége megbabonázott nem tudtam többé ellen állni neki hát megcsókoltam…

5. fejezet – Carpe diem

Fényes nappal volt mikor szememre már nem ragadt az álom mikor már nem tudott visszatartani semmilyen bűbáj. Kimásztam Lestat koporsójából. A vámpír semmit nem vett észre aludt tovább. Louis koporsója is zárva volt, azért a biztonság kedvéért benéztem. Louis valóban ott aludt. Amint így tisztáztam a dolgokat, hatalmas döntést hoztam meg. Megnézzem hogy Lestat igazat szólt e, azzal kapcsolatban hogy képes vagyok a napon járni. Felmentem a lépcsőn és mikor megláttam a nap első sugarait az ajtó alatt bekéredzkedni nagy levegőt vettem és kinyitottam az ajtót. A fény először szokatlan volt olyan hosszú idő után, amit én a sötétben töltöttem, de Lestat valóban nem hazudott fényen járó lett belőlem. Ahogy a vár körül sétáltam szöget ütött a fejemben hogy elméletileg 2 hete eltűntem és senki nem keress. Rosszul esett erre gondolni. Pedig volt egy bátyám, akinek igenis aggódnia kellett volna. Mondjuk igaz hogy ott van neki a felesége, de akkor is. Még is csak a húga vagyok. Ahogy ezeken a dolgokon töprengtem fel se tűnt, hogy egyre távolabb kerültem a vártól. Akkor eszméltem fel újra mikor éreztem valami lábamnak, ütközik. Egy kis kutya volt.

-         Mi a… - kezdtem el a kérdést, de kiabálást hallottam.

-         Néni, tessék megfogni a kutyám. – egy szakadt ruhájú kislány rohant felém. Arany fürtjei csak úgy ragyogtak. Ismerős volt, de nem tudtam honnan. Megfogtam az apró kis fehér kutyát, aki abban a percben meg akart harapni. – Enyje Chaplin! – vette át a kutyust a kislány.

-         Chaplin? És téged hogy hívnak gyermekem? – kérdeztem a leányzót és leguggoltam mellé a földre.

-         Idegen emberekkel nem beszélhettek. – fordult el. Megvontam vállam majd így szóltam

-         Nos kislány akkor hadd mutatkozzam be a nevem Margaret Leona és te ki vagy? – nyújtottam felé a kezem barátságosan

-         Az én nevem Jennis Sterians. – fogott velem kezet mosolyogva a lány. – a kutyusom Chaplin. – a kutya rám morgott és még jobban a kislányhoz bújt

-         Úgy látom, nem kedvel engem a kutyád…

-         Nem erről van szó csak ő árva, mint én…

-         Árva vagy? – kérdeztem meglepve. Erre nem is gondoltam. – De hisz nem vagy árva. Itt van neked Chaplin. Chaplin – nek pedig te.

-         Köszönöm néni, de… - ekkor nézett úgy igazán végig rajtam. – A nénin mért van ilyen furcsa ruha? – kérdezte a gyermek

-         Oh hát én az ilyen furcsa ruhákat szeretem. – szóltam nevetve és megsimogattam a gyermek fejét a kislány is nevetett. Aztán egyszer csak belém hasított. Tudtam honnét ismerős Jennis. Olyan akár a Louis által leírt Claudia.

-         Baj van néni? – kérdezte a lány és meghúzta szoknyám

-         Nem semmi csak… nagyon hasonlítasz valakire, akit ismertem. – hazudtam a gyermeknek akinek széles vigyor jelent meg arcán.

-         Elnézést… - szólt valaki hátunk mögött – Edmond Silakury rendőrfőhadnagy vagyok és… - ahogy a rendőr megpillantotta arcomat elállt a szava

-         Igen? – néztem rá kérdőn és megfogtam Jennis vállát

-         Ööö… Jack Marrow küldött a nővérét keresem Margaret Leona – t…

-         Ő…

-         Elnézést, de rossz helyen kopogtat ebben a várban nem lakik semmilyen Margaret…izé… - szóltam megelőzve Jennis – t – És most ha megbocsát a lányommal elmennénk pihenni. – szóltam és elfordultam a férfitól.

-         Persze… és elnézést – szólt a főhadnagy és elsétált.

Bevittem a gyermeket a várba és lefektettem aludni. Furcsa mód nem kérdezett semmit. Én még elmentem és megmartam néhány embert, aki az utamba akadt. Aztán visszamentem hogy az éjszaka előtt aludjak egy kicsit. Pontosan nyolckor, mint valami ébresztőóra kimásztam koporsómból és megláttam, hogy Lestat már rég nincs a helyén. Lelöktem Loui koporsójának fedelét és felkeltettem a vámpírt.

-         Louis nagy baj van! Idehoztam egy kislányt és Lestat már nincs a helyén és… és…

-         Ccccssss… - tette Loui számra mutató ujját. – Hová vitted a lányt?

-         Fel az emeletre.

-         Akkor menjünk.

Felrohantunk a lépcsőn és hogy gyorsabban odaérjünk Loui felkapott a földről és egy másodperc múlva máris ott álltunk az emeleti hálóban. Jennis ott feküdt az ágyban és Lestat ott ült mellette egy könyvvel a kezében.

-         Carpe diem! Ragadd meg a napot! Azzal a költő elsétált a gyermek mellől és elindult a lenyugvó nap felé. Vége. Nos hogy tetszett kedvesem? – kérdezte Lestat szende mosollyal arcán és megsimogatta a gyermek homlokát.

-         Szép volt csupán szomorú – szólt a gyermek – mesélj még valamit Lestat bácsi! – szólt nevetve a gyermek

-         Nocsak itt van Louis bácsi és Margaret néni. Akarod, hogy ők is veled hallgassák a mesét? – kérdezte Lestat negédes mosollyal arcán.

-         IGEN! – nevetett fel a gyermek. Láttam, ahogy Loui arcán lefolyik egy könnycsepp, azt hiszem, tudtam miért…

6. fejezet – a bűn udvara

Louis minden éjszakát a gyermekkel töltött. A kislány úgy ragyogott akár a gyémánt és furcsa mód nem vette észre két társam szokatlan viselkedését. Egyik nap aztán fatális hibát követtem el, épp az udvarban ültem a diófán, és egy könyvet olvastam valami őrült fickó írta, aki szerint léteznek vámpírok. Persze senki nem hit neki. Bevallom először én sem, de aztán elkezdtem hinni. Gondolom nyilvánvaló, hogy miért. Nos ahogy ott kint olvasgattam Edmond nyomozó érkezett meg.

-         Jó napot Miss. Leona! – köszönt rám hangosan és láttam, ahogy negédes mosoly jelenik meg arcán.

-         Szóval rájött… - bólintottam elismerően és a nyomozó csak mosolygott. Lemásztam a fáról nem akartam feltűnést kelteni, azzal hogy minden különösebb gond nélkül leugorhatnék.

-         Igen Margaret kisasszony. A bátyja nagyon aggódik önért. El kell vinnem önt hozzá. Mr. Marrow számít magára, félti önt… - a rendőr lehajtotta fejét úgy tűnt nekem, nem mer huzamosabb ideig szemembe nézni. Jobb lábával a földet kezdte kaparászni. Aztán végül mégis rám nézett. – El kell vinnem.

-         Nos nyomozó a válaszom egy határozott nem. Maradok. Ha annyira fontos vagyok a bátyámnak, aki eldobta a családnevét, mert szégyellte apánkat akkor idetolja azt a hülye fejét. És most, ha…

-         Nem! – a nyomozó azonnal elkapta kezem, ahogy be akartam indulni. Megálltam felé fordultam.

-         Mondja nyomozó… Ismeri Sawwer könyvét a vámpírok létezéséről? – kérdeztem, és magamban nevettem.

-         Igen. De nem értem hogy jön ez ide Miss. Leona…

-         Hisz neki? – láttam, ahogy a férfi arcára ráfagy a nevetés és elengedi kezem.

-         Öh… nem. – rázta meg dagadt fejét.

-         Gondoltam… - lehajtottam fejem, kidobtam kezemből a Sawwer könyvét és a nyomozó felé fordultam – akkor itt lenne az ideje, hogy higgyen a sültbolondoknak. – azzal neki vetettem magam. Még arra se hagytam időt, hogy felordítson csak kegyetlenül belemartam nyakába. Mikor végeztem, ledobtam a földre élettelen testét. Abban a percben halk nyöszörgést hallottam hátam mögött. Megfordultam. Jennis térdelt tőlem egy méterre.

-         Mit tettél vele? – kérdezte zokogva. Amikor elindultam felé kinyújtott kézzel felsikoltott és elkezdet futni.

-         A francba! – Lábammal dobbantottam egyet a földön, de a következő másodpercben már a rohanó kislány előtt álltam, aki nekem ütközött.

-         Ne hagyjál! – elkezdte mellkasom ütni mikor letérdeltem elé. Megöleltem és felvettem a földről.

-         -Gyere kincsem mindent, elmagyarázok. – mondta nyugtató hangom, és nyakába haraptam. Ájultan vittem vissza a várhoz.

------------------------*----------------------

A gyermek az ágyon feküdt kábán. Leültem mellé egy ideig, néztem gyenge testét, aztán beleharaptam csuklómba és a leány szájához tettem. Ahogy megérezte vérem mámoros ízét, csak szívta és szívta, míg nem ellöktem magamtól. Szörnyű fájdalmai voltak, míg végül teljesen átalakult. Az újjá született Jennis immáron teljes mértékben pontos mása volt Claudia – nak és nem csak a külseje. Még első szava is.

- Nem vehetted el tőlem Loui – t Armand… - kinyílt szeme és felém, fordította. Lemászott az ágyról és leült mellém. Megijedtem tőle. Pontos mása volt annak a leírásnak, amit Loui adott Claudia – ról, de nem csak külsőre nem – nem barátaim, érzéseiben, hangjában mindenben. És érdekes módon azokról a dolgokról is tudott, amiket mi nem meséltünk, nem mesélhettünk neki. Honnét tudta, ki azaz Armand. – Hol van Louis? – kérdezte tőlem. Megrémített. Nem volt már az a gyermek, akivel én találkoztam. Nem volt Jennis többé.

- Jennis halálra rémítesz. – szóltam és felálltam a földről, hogy előnyösebb helyzetben érezzem magam. Nem lett jobb érzésem. Sőt. És amikor elmondta következő mondatát…

- Én nem Jennis vagyok, hanem Claudia.

- Nem! NEM! Ő halott! – ordítottam a gyermekre, de ő csak nevetett rajtam, aztán felállt és megfogta kezem. Abban a percben láttam, amit ő látott miután a nap beragyogta az egész kamrát, ahol Madleinnel voltak. Claudia megszorította a nő kezét. Felugrott mellőle és a szoba közepére állt. A következő pillanatban beszakadt alatta a talaj és beesett. Madlein próbált utána menni, de a föld bezárult. A következő pillanatban Claudia ismét Madlein előtt állt és visszamentek a sarokba, aztán… gondolom, nem kell tovább mondanom, hisz ti is tudjátok mi történt. – Szóval így. Eldobtad lelked, hogy egy új gyermekben születhessen újjá. – szóltam és lehajtottam fejem. – De hogyan? Te ezekről a dolgokról nem tudhattál. Senki nem taníthatta meg neked.

- Így van. Ám mikor elkezdtem megszállottan keresni, hogy honnét származik fajunk egy érdekes irományra bukkantam. Az ember képes elhagyni lelkét azon a helyen, ahol meg fog halni. Aznap tudtam, hogy meghalok így hát úgy döntöttem, megpróbálom. Azt hittem nem sikerült, de Madlein odasúgta fülembe a nagy kérdést: Mi történt veled? Abban a percben ráébredtem mégis csak sikerült. Nem tudtam hogyan. Én akkor nem láttam azt, amit te én csak Madlein – t láttam, aki elindul felém. Nem éreztem, hogy beszakadna a föld. Nem éreztem semmit. Lelkem ott bolyongott a föld mélyében, míg nem megszületett ez a gyermek Jennis. Pont ugyan azon a helyen, ahol én meghaltam. Az anya meghalt ott. Szinte azonnal. A gyermeket egy utcai árus találta meg, aki épp a hajóra tartott, hogy visszatérhessen New Orleans – be. Magával vitte Jennis – t. Az első néhány évben lelkem még nem nyomta el a gyermek lelkét. Ám 5 éves korábban sikerült legyőznöm lelkét és az uralmam alá hajtani testét. Így történt hát, hogy újjá születtem. Sőt nem is újjá születtem, hanem visszatértem. Az már csak a véletlen műve volt hogy találkoztam veletek, de az már…

- Hagyd abba! – ordítottam Jennis – re vagy Claudia – ra már nem tudtam, hogyan nevezzem. Nem bírtam elhinni mindazt, amit mondott. Olyan képtelenségnek tűnt. Bár ha bennem újjá születhetett, azaz Akasah vagy kicsoda ez is megtörténhet, de nem! NEM! Képtelenség erre nem lehet képes egy gyermek.

- Elengeded Loui – t? – kérdezte ismét a gyermek. 

- Én…

- Claudia? – Louis lépett be a szobába. És a gyermekre nézett. Arcára ráfagyott a mosoly. Én már a sarokban guggoltam. Nem bírtam a feszültséget. Felálltam és odarohantam Louis – hoz. Átöleltem és nem mertem a gyermekre nézni. – Eressz! – lökött el magától Loui és elindult Claudia felé. Mikor odaért mellé és letérdelt elé megsimogatta a gyermek arcát. – Én azt hittem… de láttam a holttested… én…

- Jöjj szerelmem mindent, elmondok. – Claudia megfogta Louis kezét és elsétáltak az ebédlő felé.

Ahogy néztem őket fejembe hirtelen hatalmas fájdalom nyílalt. Azt hittem azonnal meghalok. Hirtelen újra érezni kezdtem azt a furcsa bizsergő érzést, mint mikor Akasah uralma alá hajtotta testem. Szemem sarkából láttam, ahogy Lestat berohanna a szobába. Letérdel elém és üvölt. Ám hangot nem hallottam. Nem hallottam hogy bármit is mondana. Egy másodperc múlva már a földön feküdtem és testem csak rázkódott. Hajam, szemem elé omlott. Aztán egy időre minden sötét lett. Mikor újra magamhoz tértem. Padlóra csaptam jobb kezem, majd a balt és felnyomtam magam a földről. Hajam kontyban volt és egy korona díszelgett fejemen. Szemeim izzó vörösre változtak és tekintettem minden esetben gyilkos lett. Lestat letérdelt elém és Louis, Claudia is lábaim előtt hevertek. Nem értettem mi folyik itt. Végül megszólaltam saját hangomon, de nem azok a szavak hagyták el ajkamat, melyeket akartam, hogy elhagyják.

-         Felállhatok alattvalók. – Louis, Lestat és Claudia egyszerre álltak fel és egyenesen szemembe néztek. Olyanok voltak, mint akik nincsenek maguknál, ahogy néztem őket minden újra sötétbe borult. Ismét vak lettem, ha fogalmazhatok így.

Felébredtem, de most már teljes valómban. Lestat még mindig ott térdepelt előttem ám most már tisztán hallottam szavait:

-         Te hoztad ide? Louis nem mesélte, hogy megakart ölni? Hogy csináltad? Mit tettél? VÁLASZOLJ!

-         Elárultál Lestat! – szóltam magamból kikelve és a következő pillanatban a férfi háta mögött voltam és kezemmel mellkasát simítottam végig. – Meg kellene hogy öljelek téged…

-         Akasah én… én… nem akartalak elárulni… - tört ki magából Lestat. Én pedig csak nevettem. Kacajom nem volt már az enyém sátáni lett és mérhetetlenül gonosz.

-         Hát persze Lestat. Nem foglak megölni Lestat. Nem kell könyörögnöd az életedért. Megtartalak. Jó szeretőm voltál. Hát maradsz. De most látni akarom társaid. Vigyél hát hozzájuk kedvesem. – Elengedtem Lestat mellkasát és felemeltem a földről. A vámpír megfogta kezem és kivitt az ebédlőbe, ahol Claudia és Louis beszélgettek.

-         Margaret veled meg mi…

-         Margaret? Ne nevetess fiatalember. – kitört belőlem a kegyetlen nevetés és odaléptem Loui mellé. Aztán Claudia – ra néztem, akinek arcára fagyott a mosoly. – Most már nem mersz velem szembe szállni igaz gyermekem? Aahh… - mellkasomhoz kaptam, majd Lestat felé intettem. Ő odalépett mellém és felemelt a földről. – a gazda visszaköveteli testét. Most távozom kedves… - azzal ismét elsötétült a világ és nem láttam semmit.