Anne Rice regénye és a belőle készült film nyomán:

Margaret Leona

Interjú a vámpírral (átdolgozás)

Margaret a vámpír

1. fejezet – Múló emlékek

kkor kezdődött az egész mikor 28 éves lettem. Elindultam oknyomozó újságírói szakmámban. Habár ha újra gondolom az egészet rosszul mondtam, nem akkor kezdődött minden… akkor ért véget. Egy vámpírt kaptam el, aki elmesélte egész életét minden mozzanatát. A vámpír már 200 éves volt. 28 éves voltam fiatal talán mondhatom azt, hogy csinos lány és találkoztam ezzel a jóképű idegennel. Louis – nak hívták ő 25 évesen lett az aki. Mesélt arról, aki vámpírrá tette a neve Lestat. Úgy festette le mint minden gonoszok leggonoszabbikát. Louis nem szerette vámpír létét és csak állatok vérével táplálkozott. Ám rájött így nem élheti életét. Mikor rátalált Claudia – ra akinek meghalt anya megharapta gyötrő éhsége miatt. Később Lestat vámpírrá tette a kislányt, aki pár évvel később kegyetlensége miatt halott ember vérét itatta a vámpírral. Louis – sal együtt végeztek vele és egy krokodiloktól hemzsegő mocsárba, dobták. Lestat furfangos volt és megölte az állatokat. Louis és Claudia Párizsba költöztek, ahol egy vámpír színházra leltek. Louis itt találkozott Armand – dal, aki magáénak akarta a férfit. Nem sokkal később kitudódott, hogy Louis – ék megölték Lestat – ot így Louis a falba zárták Claudia – t és választott édesanyát egy szobába zárták, ahol később a felkelő nap megölte őket. Armand kiszabadította Louis – t a falból, aki egyből a gyermekért ment ám ő már halott volt. Bosszújaként a vámpír felgyújtotta az egész színházat és vele minden vámpírt a halálba küldött. Armand magával vitte de Louis nem akarta mellette letölteni sanyarú életét így a hatalmas Amerikába költözött. Ahol csaknem 150 évig élt és a mai napig él  és ahol hála a tudománynak újra láthatta a napfelkeltét. Itt talált rá a patkányokon élő Lestat – ra aki segítségét kérte de a vámpír magára hagyta. Mikor mindezt elmesélte úgy éreztem én is vámpír akarok lenni mert ez csodálatos és fel is tettem a nagy kérdést:

-         Vámpírrá tenne? – kérdeztem Louis felém fordult majd odarohant hozzám és megragadta a nyakam. Fekete hajam ráomlott a kezére és láttam zöld szemébe a mérhetetlen dühöt.

-         Hát nem figyelt!? Az én meséim magányról és halálról szóltak. EZT AKARJA! – ordította, és közben egyre szorította a nyakam. Zöld szememből egy könnycsepp gördült le.

-         Nem… - szóltam fulladozva mire ledobott a földre. Egy pillanatra alig láttam valamit. És mikor újra tisztult a kép a szoba üres volt. Csak a tölgyfa asztal és a két szék állt a helyén. Louis sehol. Most kérdezhetik maguktól, ha Louis nem harapott meg hogy lettem mégis olyan, mint amilyen most vagyok? A választ hamarosan megkapják. Felkeltem a földről felszedtem a kazettát és felvettem a kabátom. Megfogtam a kocsi kulcsot lerohantam a lépcsőn be a piros Mercedes – be és padlógázzal nyomás. Remegő kézzel tettem be a lejátszóba vámpír anyagát és hallgattam lágy szavait végül is nem volt rossz pasi. Egyre csak azt ismételgettem – Az évszázad storyja gazdag leszek. – rá akartam gyújtani egy cigarettára de abban a másodpercben egy férfi ugrott az anyósülésre. Félre rántottam a kormányt, de következő pillanatban már ott éreztem a vámpír csókját mellkasomon szörnyű fájdalom fogott el. Miután eleget ivott véremből bedobott a hátsó ülésre és beült a vezető ülésre.

-         Loui, Loui mindig túl sokat gondolkodtál ez volt veled a baj… - kinyomta a kazettát megigazított ingujját és nevetve szólt – Gondolom, nem kell bemutatkoznom. Louis már bemutatott. Csodálkozom, hogy egy ilyen gyönyörű és fiatal nőt tudott magának fogni, csak nem tudom mért nem kóstolt meg. Kezedbe adom a választást. Te döntesz. Vámpír leszel vagy sem. – nem tudtam válaszolni hatalmas fájdalmak, gyötörtek azt hittem, azonnal meghalok. Amint végig értünk a kocsival a függőhídon Lestat egy sötét sikátorba hajtott egy ódon ház mellé. Kiszállt kikapott hátulról és felvitt az emeletre. Egy mocskos lakásba. Ledobott az egyetlen ágyra, ami ott volt és lefeküdt mellém – Hallgatlak kedves. Mit akarsz tenni életeddel. Ha engem kérdezel, szívesen megtartalak. – rideg és kemény mosoly ült arcán. A harapása egyre jobban fájt. Nem mertem ránézni. Csak a holdat néztem. Szemembe könnyek szöktek, alig kaptam levegőt. Lestat megfogta az arcom és a következő másodpercben, szembe néztem vele. A holtsápadt férfi helyett egy barna bőrű megfiatalodott férfi fogadott. Eltűrte a hajam szememből és mosolyogva nézett rám – Isteni íze van a vérednek drágám. Adj még belőle – szájon csókolt, illetve megharapott éreztem ahogy elszáll a vér ajkaimból. Habár nagyon gyengén, de lelöktem magamról az éhező vámpírt. Legurultam a földre és mászni kezdtem. Alig tettem meg két métert máris ott volt mellettem a vámpír és elkapta derekam – Erős vagy ez tetszik. Louis gyenge volt és nem túl ízletes. Mielőtt belehozlak ebbe a vámpír létbe még egy kicsit iszom a finom véredből. – könnyes szemmel ráztam meg fejem üvölteni akartam, de nem tudtam. Lestat beleharapott nyakamba és nyelte el az életerőm. Mikor végzett felállt megnyalta száját és mosolyogva nézett rám. Én hátamra vetődtem, és egyre gyengébbnek éreztem magam. Lestat mikor rendbe rakta gallérját és ingujját letérdelt mellém. Felvágta jobb kezén ereit, és kezét számra tapasztotta – Igyál gyermekem. – megragadtam kezét és ittam, mint aki három napja éhezik és szomjazik. Isten vérre volt. Mikor megelégelte mohóságom ellökött magától. Abban a percben úgy éreztem, mintha a szívem kiszakadna testemből, mintha egy erős méregtől haldokolnék. Hajam kiegyenesedett és szemem vörös lett. Ajkaim kerekdedebbek lettek és mellem is. Arcom újra kivirult. Tele voltam erővel. Testem mintha önmagát irányítaná, éreztem, ahogy felemelkedem a földről. Az elején még nem láttam tisztán, de aztán megpillantottam a székben ülő önelégült Lestat – ot. Hatalmas düh fogott. El. Körmeim megerősödtek és hosszabbak lettek. Lestat büszkének tűnt. Új tanítványa van! Ez a menny. – Most még csábítóbb vagy. – mondta nevetve. – Lesütöttem a szemem nem érdekelt mit mondott meg akartam ölni. Szörnyeteggé tett amint elindultam felé. Lépéseket hallottam lentről. Mikor Lestat mellé értem abban a pillanatban megérkezett Louis.

-         Mit tettél te őrült? – nézett megvetően Lestat – ra. Oda akartam rohanni hozzá, de Lestat elkapta kezem és visszahúzott. Egyenesen az ölébe estem. Hajamat túrta másik keze, pedig a combomon pihent. Louis undorodva nézett a vámpírra.

-         Ízletes darab kár hogy nem kóstoltál belőle… - nevette el magát Lestat és szájon csókolt. Undorodva löktem el magamtól.

-         Mert nem vagyok vadállat. De…

-         Loui, Loui látom semmit nem tanultál tőlem! – szólt lenézően a vámpír és a földre lökött majd letérdelt mellém és a földre szorított. Hajamat eltűrte nyakamról és körmével egy sebet ejtett rajta.

-         Hagyjon békén! – üvöltöttem – Louis kérem, segítsen! – szóltam sírós hangon.

-         Kóstold meg Loui és ígérem, elengedem. – mondta Lestat és még egyszer megkóstolta véremet. – Ínyenc darab. Neked való. – Louis odasétált mellém felemelt a földről és megharapta nyakam. Nem éreztem fájdalmat, csak kezdtem gyengülni. Louis pár másodperc múlva elengedett és ledobott a földre.  – Igazi finom darab. – nevette el magát Lestat. Odalépett mellém és felemelt a földről. Átkarolt és elkapta derekam. – Loui újra egy család lehetnénk a nőn pedig elosztoznánk egyik este vélem hál másik este véled.

-         Engedjen el… - szóltam meggyengülve és próbáltam megütni a vámpírt, de nem sikerült.

-         Kis harcos igazi élvezett lesz vele. Rajta Loui csak így menthetted meg! – szólt Lestat és megfogta kezem. - Csókold meg a kezét és fogadd el az ajánlatom. – nyújtotta Louis felé a kezem Lestat. A férfi közelebb lépett és megcsókolta kezemet. Nem éreztem ajakai érintését, csupán láttam tettét, aztán minden elsötétült.

Következő éjszaka egy ismerős helyen a lakásomban ébredtem. Megtapogattam nyakam és mellem, de nem éreztem a két vámpír harapás nyomát. A tükör elé léptem és megláttam a szörnyű valóságot: nem csak álom volt! Hajamba túrtam, ami most a megszokottól eltérően selymes és egyenes volt. Fogaim erősebbek lettek és megjelent a két vámpír fogam is. Szemem már nem volt vörös feketére váltott. Furcsa mód karcsúbb lettem mint voltam és valahogy szebb is. Sírni akartam könnyeket ejteni, de nem tudtam. Nem ment. Mintha azzal hogy vámpír lettem meghalt volna belőlem egy rész. Igazából azt se értettem hova tűnhetett Louis és Lestat és hogy miért vagyok a lakásomban. Az első gondolatom az volt, hogy visszajöttem, de tévedtem. Erre egyből rájöttem ahogy kinéztem a vaksötétségben az erkélyről és megpillantottam egy férfit aki a kocsimban ült. Nem mertem semmit tenni ebben a mivoltomban így inkább lesétáltam a lépcsőn mint sem hogy kiugorjak a harmadikról. Ahogy odaértem megláttam Lestat mosolygó arcát. Valami olyasmit mondhattam hogy: ’Jaj ne!’ , vagy hasonlott. Egyből visszafordultam és felrohantam a lakásomban. De következő pillanatban Lestat már ágyamon heverészet. A piros bársony takaróm nagyon megtetszhetett neki,  mert alig eresztette:

-         Hát nem gyönyörű olyan selymes, mint a te isteni véred volt. – mondta a vámpír és a következő pillanatban ott állt tőlem 1 méterre. Borzasztó gyors volt. Alig kaptam levegőt. Féltem, de közben a vámpír mégis csodálatosnak tűnt minden álmomnál szebb volt. Ahogy közeledett hozzám én csak hátrálni tudtam nem akartam hogy megérintsen. Rettegtem tőle. Ő azonban okosabb volt és alig egy szekundum múlva keze szorítását éreztem derekamon és ajkait a nyakamon – Jöjj gyermekem. Louis megtanít neked mindent.

-         Hagyjon békén, kérem… - szóltam remegő hangon és próbáltam lehámozni magamról a vámpír kezét. De ő egyre erősebben szorított.

-         Jöjj! - elengedett. Kezét felém, nyújtotta. Egy ideig haboztam, de végül megfogtam kezét. Visszavitt az ódon házhoz, ahol Louis már várt ránk. Lestat ágyán egy halott nő feküdt legalábbis elsőre úgy tűnt. Ám abban a percben meghallottam, ahogy nyög egyet és próbálja megmozdítani fejét.

-         Szívd ki a vérét gyermekem! – mondta Louis. Ezzel, azaz ember, aki az elején szimpatikus volt és érző szívű vámpírnak tűnt egy életre tönkre tette magát. Azzal hogy saját elveit feladva visszatért Lestat – hoz, akit nekem gonosznak és undorítónak tűntetett fel. De én mégis odaléptem a nőhöz. Remegő kézzel megérintettem azt a sebet, melyet a vámpírok nyakán ejtettek. Feltérdeltem az ágyra és végül a leghatalmasabb önerővel, de megtettem beleharaptam nyakába, és szakadatlanul ittam vérét egészen addig a percig, míg úgy éreztem neki is, kell hagynom. Elengedtem, és undorodva lelöktem a földre. Hallottam, ahogy a vámpírok tapsolni kezdenek. Eldőltem az ágyon és sírni akartam, hogy egyáltalán képes voltam ezt megtenni. Alig merülhettem gondolataimba, máris éreztem Lestat lágy érintését kezemen.

-         Kérem a jutalmam, drágám… - szólt a vámpír. Először nem értettem miről beszél, de aztán ködös emlékeimben kutatva végül rájöttem. Lassan felálltam az ágyról és a vámpír követte a példámat. Először lassan megfontoltan és kecsesen sétáltam aztán rohanni kezdtem, de ismét tőrbe csaltak. Lestat és Louis ölelését éreztem derekamon. – Margaret előlünk nem menekülhetsz. – szólt kacagva Lestat és megcsókolta nyakamat. Éreztem ahogy ereimben lassul a vér áramlása a félelemtől. Margaret… igen ez a nevem. Margaret mily régen hallottam e nevet. Louis elengedett és undorodva Lestat – ra nézett, aki csak saját haszna érdekében akart vámpírrá tenni. Louis megfogott egy hatalmas vasdorongot és leütötte a vámpírt. Undorodva löktem le magamról az ájult Lestat - ot. 

-         El kell tűnnünk innen. Azonnal. – csak bólintottam a vámpír kijelentésére. Ám ahogy elindultam Louis felé Lestat elkapta lábamat és a földre húzott Louis még el se tudott kapni, mert egy másodperc múlva már máshol jártunk.

2. fejezet – Meghasonlás

A hold elé felhők gyülekeztek és így még nagyobb lett a sötétség én, mégis mindent tökéletesen láttam. Láttam az ágyat, amivel szembe ki voltam kötözve, az asztalt a körülötte fekvő székeket és a széttépett papírokat. Jól hallottam Lestat őrjöngését, és ahogy meghallottam az első gondolatom a szabadulás iránti vágy volt. Erős láncok tartottak fogva. Csuklom vörösen izzott az erőlködéstől. Az utolsó próbálkozásnál minden erőmet bevetettem és kirántottam a falból a láncokat. Ahogy a földre estem már emelkedtem is fel, de nem önszántamból. Lestat emelt a magasabb. Jobb keze nyakamra fonódott éles körmei belehasítottak a nyakamba.

- Mesélj Margaret mikor találtátok ki. – szólt Lestat és a falhoz lökött – Hoppá bocsi! – nevetett. Kinevetett. Arra gondoltam most meg kellene ölnöm és le se szarni mi a francot, gondol, de szépsége megbabonázott és nem tudtam kezet emelni rá.

- Nem tudtam semmiről! – szóltam halkan és megfogtam sajgó bordáimat.

- Parancsolsz? – jött hozzám közelebb Lestat arcát az enyémhez nyomta – Olyan vagy, mint ő…

- Nem tudtam semmiről! – ordítottam, ahogy hangszalagjaim engedték. Aztán felálltam és abban a percben eljutott a tudatomig Lestat utolsó mondatta – Milyen vagyok? – Lestat felállt velem szembe megfogta kezem és megcsókolta

- Olyan vagy, mint Akasah! – szólt lágyan a vámpír és elnevette magát értetlen arcomon. – Akasah a vámpírok ősanya, akinek a véréből ihattam, akit végül megöltek. Úgy érzem benned született újjá. Tudtam, mikor először ittam véredből. Ezért is tettelek vámpírrá meg persze hogy kielégítsd onthatatlan vágyam a női test gyönyöreire…

- Disznó – elhúztam kezem, és haragosan néztem a nevető vámpírra, és mégsem haragudtam, sőt csábítónak találtam bókjait.

- Ne félj tőlem. Csak akkor teszem, ha te is akarod. – átkarolt és tovább mentünk a szobában. Kellett egy kis idő mire rájöttem, hogy egy kastélyban vagyunk, amit víz vesz körül, vagy inkább tenger? Nem tudtam eldönteni. Lestat minden zugon végig vezetett. Kedves volt ahhoz képest amilyenek megismertem. Akkor tudtam, számít valamire kedvességért cserébe. Arra gondoltam talán igen, talán nem!

  Végül egy földalatti teremben kötöttünk ki. A folyosón, ami a két trónszékhez vezette különböző szobrok voltak. Vámpírok, vérfarkasok szobrai melyekben egy közös volt: mindegyik egy tálalt tartott kezében. Ahogy elhaladtunk mellettük sorba gyulladtak ki a tálak, amik valójában fáklyaként szolgálhattak. A bal oldali trónszékben egy ’halott’ férfinek a szobra volt. A jobb oldali üresen állt. A folyosót és a trónszékeket egyaránt víz vette körül.

-         Ő volt Akasah férje… akit megölt miután szívtam a véréből – mondta a vámpír egy fajta felvilágításként.

-         Szóval ez a vámpír királynő adott a véréből neked? – kérdeztem és közben arra gondoltam szegény csaj biztos őrült volt, hogy ilyen tuskónak adott a véréből.

-         Igen és amíg adott a véréből bármikor a napra léphettem.

-         Tessék? De hogyan? – értetlenül álltam Lestat előtt és közben meg akartam érinteni Akasah trónját, de valami azt sugallta: NE TEDD!

-         Akasah és a férje az ókori Egyiptomban istenekként jelentek meg. Ők voltak az elsők fajtánkból. A történet szerint a sátán engedte fiát a földre, hogy egy édes vérű lányt vámpírrá téve együtt uralkodjanak. Mondhatom azt is a férfi rosszul döntött. Akasah mérhetetlen éhsége megtizedelte Egyiptomot. Pár hónap leforgása alatt Akasah annyi vért szívott testbe hogy többé nem kellett az éjszaka rabjának lennie. A férfi nem nézhette felesége pusztítását, így kőbe záratta magát és Akasah – t így kerültek ide. Erre a helyre. Egy koron mesterem vigyázott rájuk, míg nem kiszabadítottam Akasah – t fogságából, azzal hogy ittam a véréből. – Lestat hirtelen mögöttem termet és átölelt nyakamat méricskélte – Azzal hogy néhányan megölték szörnyű hibát vétettek. Arra azonban egyikük sem gondolt, hogy Akasah újjá születik majd… benned. Ülj hát a trónra – felemelt a földről és beleültette a trónszékbe. Ahogy két kezemet a karfára helyeztem éles fájdalmat, éreztem fejemben. Ki akartam szállni de nem sikerült. – Gyerünk Margaret! – hallottam a vámpír biztató szavait. Éreztem, ahogy testemet új érzés veszi hatalmába. Kék szoknya csavarodott lábam körré hasamat semmi nem fedte. Melleimet egy arany kirakású melltartó vagy micsoda díszítette. Csuklóimon kék és arany berakásos karkötő fedte be. Hatalmas aranylánc lógott nyakamból. Fejem egy díszpánt jelent meg és hajam kontyba került. – Ez az! TUDTAM! – ordította Lestat. Testemen ruha ügyben láttam változást, de lelkemben semmi furcsaságot nem tapasztaltam – Várj kedves még valamin túl kell lenned. – a vámpír letérdelt mellém megfogta kezemet és beleharapott. Hirtelen felgyülemletek az emlékek. Láttam minden szörnyű tetté Akasah – nak, láttam a rengeteg halottat és azt a pillanatot amikor Lestat a magáévá tett és megpillantottam azt is amikor elárult. Nem lettem teljesen Akasah, de egy részem kétség kívül azzá vált.

-         Elárultál! – suttogtam és ellöktem Lestat – ot. Felálltam a székből és mellé sétáltam. A vámpír rémültnek látszott és kétségbeesettnek.

-         Akasah… kérlek bocsáss meg… - Lestat könyörgött az életéért

-         Nem vagyok Akasah – ráztam meg fejem és kezdtem magamhoz térni. Végig néztem magamon és nem tetszett amit láttam – Mit tettél velem? – ordítottam a vámpírra – Egyszer nem volt elég tönkre tenned! Nem tudod felfogni hogy én nem ő vagyok… legalábbis teljesen nem.

-         Ha – ha – ha! – nevetett gúnyosan a vámpír. Aztán felállt a földről és megfogta arcom – soha nem mondta hogy te leszel ő… csupán megőrizted isteni részeit – akkor megcsókolt és én nem tudtam mit tenni. Nem tiltakozhattam ám végül ellöktem a vámpírt

-         Elég! Mi az hogy isteni részeit? – kérdeztem értetlenül. Ledobtam fejemről a koronát, levetettem a hatalmas láncot kibontottam hajam és ledobtam csuklószorítóimat. Undorodva néztem ezekre a dolgokra.

-         Hát nem érted? Képes vagy a napon járni… bármire képes vagy! – nevetett Lestat és megharapta kezemet – Adj a véredből, hogy járhassak a fényen!

-         Nem! 

3. fejezet - Szomorú fűz

Koporsóm előtt álltam. Rettegtem, hogy bele kell feküdnöm. Tudtam hogy az én érdekem, de rettegtem. Soha nem gondoltam, hogy 28 évesen meg lesz a koporsóm. Lestat hozott nekem egy ’ágyat’ ami megvédett addig, míg erőm teljében nem leszek. A koporsómra Louis neve volt vésve.

-         Ez az ővé volt? – kérdeztem csodálkozva és éreztem, ahogy kicsit elérzékenyülök

-         Igen drágám. Itt aludtak azzal a kis cafkával. – lépett mellém Lestat és megfogta vállam. Először nem tudtam kire, célozz a kis cafkával, de aztán rájöttem, hogy Claudia – ra gondol a gyermekre, aki majdnem elvette életét.

-         Értem… - beléptem a koporsóba és reszketve elfeküdtem. – viszlát! – magamra húztam a fedelet meg se várva, hogy a vámpír szólhasson.

  A nappal során Louis – ról álmodtam. Láttam, ahogy megjelenik a várban és megküzd Lestat – tal aki a véremet akarja. Úgy éreztem a harc öröké tart aztán mikor eldőlt volna a csata éhségem felvert. Kiléptem az ágyamból. Kint korom sötét volt. Lestat koporsója még zárva volt. Arra gondoltam nem is baj. Jobb a békesség. Elindultam fel a lépcsőn, aztán ahogy felértem kiléptem a várból. Ahol eddig azt hittem víz van egy híd volt, ami a partra vezetett. Átléptem hát a határt. Megigazítottam vállamon a köpenyt, amit hirtelen magamra húztam és végül magabiztosan neki vágtam, éjjeli vadászatomnak. Nem kellett sokat mennem máris megpillantottam egy szerelmes párt. A fiú maximum 17 lehetet a lány pedig 15. Kiléptem a fa mögül ahonnét megláttam őket.

- Jó estét! – köszöntem fagyasztó mosollyal arcommal. A fiúnak hatásos volt mert azonnal elengedte a lány derekát. A lány is felfigyelt rám.

- Segíthetünk hölgyem? – kérdezte a leány és láttam ahogy megremeg látván engem.

- Oh nos… esetleg szolgálhatnak valami étellel… - mondtam megfontoltam – Tudják 1 napja éhezzem jól jönne az étel. – szóltam negédes mosollyal az arcomon.

- Sajnos nincs semmi ételünk és most elnézést – a lány elindult felém. Én megfogtam vállát és így szóltam:

- Elnézést, de nem! – beleharaptam nyakába és láttam, ahogy a gyermek fájdalmában egy hang nem jön ki torkán. Mikor már eleget szívtam véréből, eldobtam magamtól. A fiúra néztem, aki holtra vált arccal figyelt engem. 1 másodperc múlva nyakánál teremtem és elkezdtem szívni a számomra édes nektárt. Miután végeztem vele is szomjam nem csillapodott ne képtelen voltam még valakit megölni. A következő pillanatban tapsot hallottam hátam mögött. Lestat ült az egyik fán és tapsolt. Nevetett bősz szomjúságomon én pedig értetlenül álltam előtte. Megvontam vállam és tovább indultam, de ő máris ott volt mellettem és kérdezet:

- Isteni igaz?

- Micsoda? A vér?

- Igen… - mosolygott a vámpír

- Ezek nem csillapították szomjam – mutattam a két halott fiatalra és mentem tovább. Közben néha Lestat – ra pillantottam, aki kinevetett mérhetetlen vágyam miatt.

- Louis elítélne téged. Ő nem szeret embert ölni. – nevetett a vámpír majd átkarolt – Nekem viszont tartozol drágám. – hangja komolyabb lett, de különösebben nem izgatott miért.

- Neked? Mégis mivel? – kérdeztem, és megvetően néztem rá. Közben elhaladtunk egy mulatozó férfi bagázs mellett, akiknek édes vér illata megcsapta orrunkat.

- Ne viccelj drága, tudod nagyon jól. Ki akarom élni férfi vágyaim…

- Egy éjszakás kaland volnék! – kérdeztem,  és éreztem szívem, megszakad

- Belőled soha nem lenne elég… - mondta a vámpír és megcsókolta kezem.

- Aha… persze! Most megbocsáss! – felugrottam az egyik fára és onnét figyeltem a távozó férfi bandát. Illatuk édes volt és nyugtató… utánuk eredtem hát.

----------------------*---------------------

Még bőven az éjszaka során visszamentem a várba, de szomjam mégsem csillapult teljesen. Mivel még éreztem sok időm van,  hajnalig, úgy döntöttem körbe nézzek. Lestat – ot nem láttam egész éjszaka. A vár folyosói megszámlálhatatlanok voltak és alig bírtam szusszal a sok labirintust. Végül elértem egy terembe ahol rengeteg festmény volt. Hol egy – egy férfi hol nők és hasonlók. Az egyik festményben felismertem Lestat képét. A mellette fekvő képen egy férfi volt. A kép alján ez a név szerepelt: Marius, Lestat mestere. Így hát őt is megismerhettem. Szeme kikerekedet, amikor megláttam az oly sokszor emlegetett Akasah festményét. Valóban hasonlítottunk, de azért annyira mégsem. Végül az utolsó képhez értem. Egy fűz volt rajta, amely magányosan állt egy virágos réten. A kép címe találóan a Szomorú fűz. Megtetszett a kép nagyon is. Elbűvölt szépsége. Az viszont nem tetszett, hogy ami először eszembe jutott róla az Lestat volt. Sokáig csodáltam még a képet. Egy kis idő elteltével már a földön ülve néztem. Végül lágy, selymes és nyugtató kezek érintését éreztem arcomon.

-         Neked is a Szomorú fűz szúrta ki szemedet! – szólt Lestat és leült mellém a földre. Ránéztem és eleresztettem egy gyengécske mosolyt, vagy valami hasonlót.

-         Gyönyörű és tudod ki jutott róla eszembe? – nem tudom miért tettem fel a kérdést, pedig nem akartam róla szólni a vámpírnak.

-         Louis?

-         Nem. Te! – szóltam és láttam a vámpír arcán a meglepődöttség jeleit és ezek most őszinték voltak.

-         Valóban? Érdekes. Én mikor először láttam… akkor… nem… inkább nem mondom.

-         Ugyan már! – böktem oldalba – Mond el kérlek!

-         Na jó… magamat láttam – mondta és lehajtotta fejét – Tudod mit jelképez ez a festmény?

-         A magányt? – kérdeztem és Lestat arcrezdüléseit figyeltem.

-         Pontosan. – hallottam ahol nyel egy nagyot. Megsajnáltam. Megesett rajta a szívem. Kezemre néztem mely most simábbnak tűnt, mint valaha:

-         Most hogy itt vagyok… még mindig magányos vagy?

-         Ha! Nem is engedsz magadhoz közel. Hogyne lennék az? – kérdezte és egyenesen szemembe nézett.

-         Tudod mit… - szóltam halkan és felhúztam ingujjam – most már megengedem, hogy igyál a véremből. – rámosolyogtam. A vámpír arcán szende mosoly villant. Megfogta kezem és beleharapott. Feljajdultam ám lassan elmúlt a fájdalom. Ahogy szívta vérem kezdtem gyengülni. – Lestat… elég… Lestat! – Elhúztam kezem, így fogai felhasították kezem, ami szinte azonnal be is forrt. Szemébe néztem aztán lehajtottam fejem. Nem volt szép, amit tett. Adtam a véremből ő pedig telhetetlen volt. Felkeltem a földről és elsétáltam le az alaksorba. Lestat egy szempillantás múlva lent termett és még mielőtt beszállhattam volna koporsómba elkapott.

-         Jött valaki hozzád. – szólt aztán elengedte kezem – Kövess!

-         De mégis ki? – néztem rá értetlenül felvitt az emeletre a toronyszobába ahol megpillantottam a falhoz láncolva Loui – t. – Oh te jó ég! – ordítottam magamból kikelve – Mit tettél te szörnyeteg? – kérdeztem és odarohantam az ájult Loui – hoz. Kitéptem láncait a falból és elkaptam.

-         Nem én szögeztem ki ide… - szólt váratlanul Lestat

-         Tessék? Akkor meg ki? – néztem rá értetlenül.

-         Te voltál… - mutatott rám