INTERJÚ A VÁMPÍRRAL

2. fejezet: A riporter

A csöngetés hallatán összerezzentem, mert éppen a gondolataimban voltam. Szépen, lassan az ajtóhoz sétáltam és kinyitottam.

- Ööö... Jónapot kívánok, Danielle vagyok, riporter. Azért jöttem...

- Jöjjön be, már vártam magát. - mondtam

Danielle óvatosan beljebb sétáLt és körülnézett a szobában.

- Itt lakik?

- Nem, ez csak egy szoba.

- Azt mondta várt rám.

- Vártam is! Láttam, ahogy követett, figyeltem magát. Figyeltem, ahogy figyel engem.

- Én igazából azért jöttem, hogy mondja el az élete törtnetét.

- Oh, szóval mondja el az életem történetét?

- Igen, "életeket gyűjtök". Éppen statisztikát folytatunk arról, hogy milyen egy átlagember.

- Hát, én nem vagyok se átlag, se ember.

- Mi??? Ezt meg, hogy értsem? Hm...végülis mindegy. Szóval, elfogadja az interjút? - majd rágyújtott egy cigarettára.

- Természetesen! Bár lehet, hogy Meg fogja rendíteni, amit hallani fog.

- Nem hiszem, rengeteg történetet hallottam már.

- Majd meglátjuk! - és leültem elé.

Danielle idegesen elkedtt kotorni a táskájába. Majd egy perc múlva előhúzott egy diktafont és egy üres kazettát. Remegő kézzel berakta a kazettát, ami hosszú gyömöszölés után belement a diktafonba.

- Ideges? - kérdeztem.

- Inkább fáradt. Hogy őszinte legyek, egész nap maga után kutattam.

- Tudom.

- Honnan? - vonta fel a szemöldökét Danielle.

- Sokmindent tudok, csak ez másnak felfoghatatlan.

- Tudja, érdekes embernek tűnt. És most méginkább annak tűnik.

- Köszönöm. - mondtam nyugodtan.

- Azt mondom, kezdjünk bele - azzal bekapcsolta a kazettát - mi a foglalkozása?

- Vámpír vagyok.

- Érdekes. - mondta Danielle és elnevette magát.

- Szóval nem hisz nekem?

- Ne haragudjon, de maga tényleg azt hiszi, hogy vámpír?

- Ez így nem fog menni! - mondtam és felálltam.

Elkezdtem sétálni az ablak felé. Kinéztem és láttam a tömeget. Azon gondolkoztam, hogy mégse mondom el. Nézzük az első tervet. Viszont meghallottam két barátnőt, ahogy éppen meséli a másiknak, hogy a film végén egy feszületet mutattak a vámpírnak és az meghalt. Erre megfordultam.

- Hadd gyújtsam fel a villanyt! - mondtam.

- De hát önök utálják a fényt.

- Nem, imádjuk! - és a villanyhoz sétáltam és felkattintottam a kapcsolót.

Egy pillanat sem telt el, és hihetetlen sebességgel már a széken ültem. Daniele hátraesett a fotelben.

- Jézusom, ezt, hogy csinálta?

- Úgy ahogy ön, csak ember szemének felfoghatatlan gyorsasággal. Hús-vér lény vagyok, de nem ember. Régen én is az voltam, de már nem. 200 éve nem.

- Jézusom... De hisz, maga igazat mond?

- Mi okom lenne a hazugságra?

Danielle visszaült a székére.

- Hogyan lenne önnek a megnyugtatóbb? Ha úgy kezdődne, mint Copperfield Dávid meséje? "Megszülettem, felcseperedtem."? Vagy kezdjük ott, amikor befogadott a sötétség méhe? Onnantól kezdve érdekes, nem igaz?

- Felőlem kezdhetnénk a...közepétől. - mondta Danielle és elmosolyodott és érdeklődéssel hallgatta a történetet.

- 1791 őszén történt... - kezdtem hosszú történetemet.

FOLYTATÁS KÖVETKEZIK...